Hogyan különböztessük meg a parttalan szorongást az intuitív felismeréstől?
A félelem egyértelmű: a veszély itt van közvetlenül előttem, - nincs kérdés, - azonnal menekülőre kell fogjam (vagy a másik két opció). Zsigeri, direkt - és sokszor automatikus cselekvéssel jár.
A szorongás elsősorban egy kognitív glitch, amihez társulnak kellemetlen szomatikus jelenségek. A szorongás gondolati magja: el kell kerülnöm egy (még nem látható, távoli, ismeretlen, rejtett) veszélyt. Az igény, hogy ilyen érzelmi radar funkció létezzen, teljesen indokolt, azonban maga a szorongás legtöbbször nem képes ezt a feladatot ellátni - olyan, mint egy túlműködő mozgásérzékelő, ami elröppenő legyekre, fuvallatokra vagy szellemekre is feleslegesen bejelez.
Nem tudok aludni. Szintén nem tudok a nem kívánt tényekből felocsúdni, és van ebben talán valamiféle halálfélelem is – nem bízom abban, hogy folytatódom álmomban. 4:17. Jó lenne végre letenni önmagam.
Haragtól lüktet a halántékom, a két állkapcsom szorosan egymásra zár. Kis fasszopó. Ébren nem gyűlölhetek, álmomban nem tudok – így az álmatlanság indusztriális zónájában kell megélnem ezt a kellemetlen létfunkciót.
Mindenkit megvetek. Látom a szánalmas, szarrágó kis stratégiákat, a szépelgő ego-masszázsokat, az ordas léthazugságokat.
Korlátozott és szűkös az a kapacitás, ami befogadásomra rendelkezésre áll. Nagyon kell vigyáznom, nehogy túltöltődjenek tőlem – de szórakoztatnom kell a másikat, nem alakulhatok át folyami kaviccsá.
Szeretem, amikor egybenyitjuk a metakognitív mezőinket, közösen bonyolítunk és bogozunk, egymáshoz simulva, édesen. Egy idő után mégis beteges, felzaklató érzés: ezért. Sok lesz, inflálódik, elunod, ásítasz. Nincs kegyetlenebb élmény, mint csillogó szemekkel benne maradni egy gondolatmenetben, amit közösnek hittél – egyedül.
Az egyedüllét nem fenyegető: kiszámítható, puha, készséges.
Milyen érzés diszkalkuliásnak lenni? Képtelen vagyok megállapítani, hogy hányan vagyunk a szobában. Ahelyett, hogy hangosan és nagyon lassan, az ujjamon kezdeném el megszámolni a vendégeimet, találomra előveszek valamennyi tányért és evőeszközt, előre sejtve, hogy majd valószínűleg utólag kell kimagyarázom a felesleget vagy a deficitet. Természetesen nem arról van szó, hogy a freudi tudattalan elfojtások jegyében hiányolnék valakit, vagy meg akarnék szabadulni a jelenlévők egy részétől – ellenkezőleg, nagyon is kedvelem őket.
B. F. Skinner, a Harvard pszichológus professzora rendkívüli módon unta a jutalomfalat-gyártást, melyre viszont igen nagy szükség volt, hiszen laboratóriumában kiéheztetett galambok és rágcsálók sora várta a pedálok és gombok nyomogatásáért járó pozitív megerősítést. Az ehhez szükséges pasztillák előállítása egy Skinner által sajátkezűleg, egy környékbeli gyógyszerész berendezésének mintájára készített géppel történt. A folyamatról a következőket írja:
“Lassú és gyötrelmes procedúra volt. A nyolc patkány a fejenként napi százdarabos pasztillafogyasztásával könnyedén felélte a legyártott adagot.
