Kihangosított érzelmek

Nem tudok aludni. Szintén nem tudok a nem kívánt tényekből felocsúdni, és van ebben talán valamiféle halálfélelem is – nem bízom abban, hogy folytatódom álmomban. 4:17. Jó lenne végre letenni önmagam. Haragtól lüktet a halántékom, a két állkapcsom szorosan egymásra zár. Kis fasszopó. Ébren nem gyűlölhetek, álmomban nem tudok – így az álmatlanság indusztriális zónájában kell megélnem ezt a kellemetlen létfunkciót. Mindenkit megvetek. Látom a szánalmas, szarrágó kis stratégiákat, a szépelgő ego-masszázsokat, az ordas léthazugságokat.

Korlátozott és szűkös az a kapacitás, ami befogadásomra rendelkezésre áll. Nagyon kell vigyáznom, nehogy túltöltődjenek tőlem – de szórakoztatnom kell a másikat, nem alakulhatok át folyami kaviccsá. Szeretem, amikor egybenyitjuk a metakognitív mezőinket, közösen bonyolítunk és bogozunk, egymáshoz simulva, édesen. Egy idő után mégis beteges, felzaklató érzés: ezért. Sok lesz, inflálódik, elunod, ásítasz. Nincs kegyetlenebb élmény, mint csillogó szemekkel benne maradni egy gondolatmenetben, amit közösnek hittél – egyedül. Az egyedüllét nem fenyegető: kiszámítható, puha, készséges.