SZEPARÁCIÓS SZORONGÁS - Kihangosított érzelmek /I.

Korlátozott és szűkös az a kapacitás, ami befogadásomra rendelkezésre áll. Nagyon kell vigyáznom, nehogy túltöltődjenek tőlem – de szórakoztatnom kell a másikat, nem alakulhatok át folyami kaviccsá.

Szeretem, amikor egybenyitjuk a metakognitív mezőinket, közösen bonyolítunk és bogozunk, egymáshoz simulva, édesen. Egy idő után mégis beteges, felzaklató érzés: ezért. Sok lesz, inflálódik, elunod, ásítasz. Nincs kegyetlenebb élmény, mint csillogó szemekkel benne maradni egy gondolatmenetben, amit közösnek hittél – egyedül.

Az egyedüllét nem fenyegető: kiszámítható, puha, készséges. Az egyedül-maradás: pokoli és gyakori.

Elég egy lapos pillantás, egy furcsán befejezett vagy befejezetlen mondat, egy praktikus okokkal magyarázható, szükségszerű elfordulás. Aludni kell – nem maradhatsz velem örökké ébren, ráadásul nekem is pihennem kéne. Ereszkedjen mindenki a saját álomvilágába, megkezdődhet a kivonulás a közösen kreált mentális térből. Itt vagy még? Félig: azaz nem. Rosszabb: mintha. Lidérces fénnyel vibrál mellettem az asztrál-tested a fizikai tokba zárva: érinthetetlen, mozdulatlan, jelzés-értékű. Szerethetném ezt az élményt is, de borsódzik a hátam.

Trombitáló horkolásba kezdesz: egy határozott mozdulattal befogom azt az orrot, mely pár perce még a tiéd volt, mostanra személytelen, nyirkos, zsíros húsdarabbá változott;

kicsit vonaglasz, kell az az oxigén, kitéped magad a kezeim közül – befordulsz, csend.

Most kezdek sírni, hangtalanul, tehetetlenül. Folytatódom a könnyeimben. Keresek egy jelenlétet, ami nincs; egy ölelést, amihez nincs elég kar; figyelmet, amit magam sem tudnék megadni senkinek.