Stanford börtönkísérlet, második felvonás
Sétálóutca, feketepont, túlélő, felhasználó, webmester – mi a közös bennük? Segítek: a Stanford Egyetemen (!) az úgynevezett “Káros Nyelvi Fordulatok Felszámolásáért Indítvány” (Elimination of Harmful Language Initiative, röviden EHLI) keretében közzétettek egy hosszú listát, mely ilyen és ehhez hasonló, – szerintük – kerülendő kifejezéseket és szavakat tartalmaz. Hiszen – sugallják – a nyelv elsősorban az elnyomás eszköze, ami szigorú cenzúrára szorul. A kiadványt útmutatásnak szánták az egyetem IT részlege számára, így számtalan informatikai referenciát is találunk benne, melyek különösen szórakoztatóak. Nagyvonalúan hozzáteszik ugyan lábjegyzetben, hogy nem feltétlenül várják el a terminológiák azonnali ki- és beiktatását, vagy a változók és funkciók felülírását a programkódban, de egy ideális világban… Pont, pont, pont.
(Anyád! – kiálthatnál fel ezzel kapcsolatban egészen jogosan, ám ez egy, a nőiséget pusztán a patriarchátus szemszögéből produktív bio-organizmusként értelmező nyelvi mikroaggresszió. Személy, mely megszült! – helyesbítenél, ez azonban inszenzitív és burkoltan sértő azokra nézve, akiken császármetszést hajtottak végre (vagy akik annak segítségével születtek). Személy, mely életet adott? – próbálkozol, de most már magadtól is rájössz, hogy egyrészt a meg nem születettekkel és halottakkal szembeni borzalmas bárdolatlanság az életet afféle ceremoniális, felsőbbrendű állapotként fémjelezni, mely ráadásul csak az élők számára elérhető, így lényegét tekintve kirekesztő és opresszív folyamat.)
A Stanford weboldalán publikált (majd gyorsan szőnyeg alá söpört) lista, mely egyébként
nem kevésbé groteszk és ámulatba ejtő magyarázatokkal igyekszik az átlagos nyelv-használót jobb belátásra bírni.
Különösen alattomos, hogy a listán több olyan ósdi és egyértelműen offenzív szó is megjelenik (pl. half-breed = félvér, spaz/cripple = nyomi), melyeknek a használatát gyakorlatilag majd minden angol nyelvhasználó elítéli. Az ezek mellé társult bizarr neologizmusok és eufemizmusok a jólneveltség és tapintatosság bársonyos glóriáját vonják maguk köré.
Az EHLI által felvázolt, tökéletesen olajozott lingvisztikai utópiában nem léteznek fekete bárányok, feketelisták, feketedobozok – ezek ugyanis magasabban pigmentált embertársainkat negatív fogalmi körökkel hoznák összefüggésbe (nem tudni, pontosan kiknek a fejében). A sétálóutca kifejezés aránytalan előnyben részesíti a mozgatható lábakkal rendelkezőket, s nem kellően inkluzív a sétálásra képtelen személyekkel szemben, akik többek között sétálás helyett gurulnának ugyanazon az utcán (ha az az utca akadálymentesített lenne, ennek kivitelezésére azonban már valószínűleg nem hányunk egy darab fittyet sem). A user kifejezés, bár – és ezt a nyelvújítók is elismerik – az informatikában alapvető beágyazottságú és negatív konnotációktól mentes terminus, mégis idézheti (megintcsak nehéz elképzelni, hogy kinek a fejében) a keménydrogokat használók világát. Javasolják a kliens szóval történő helyettesítést, ami viszont már teljesen más jelentéstartalommal rendelkezik a számítástechnikában – ennek az apró problémának az áthidalására azonban nem tér ki a szöveg.
Ez már egy jobb, tisztább világ. Nem létezik, hogy valaki öngyilkosságot követ el – ezzel ugyanis szándékosságot és tudatos kontrollt tulajdonítunk az öngyilkosoknak, akiket helyesebb lenne az öngyilkosság áldozataiként aposztrofálni. A lista szerint azonban amikor valakit áldozatnak nevezünk, azzal gyakorlatilag a személyiségétől fosztjuk meg, és a bekövetkezett szörnyűséget elszenvedő valaki szerepére redukáljuk létezését. Ezt a személytelenséget a nyelvújítók a “személy, aki xy dolgot tapasztalt” szerkezet bevezetésével igyekeznek orvosolni. Személy, aki öngyilkosságot tapasztalt meg? Még szerencse, hogy a tapasztalatainkból tanulunk.
Lélegzetelállító az a mentális gimnasztika, aminek segítségével ezt az alternatív szótárat megalkották, mégis felmerülhet bennünk a kérdés – minek ez? Egy egyetem, mely a szabad gondolkodás és szólásszabadság menedéke kellene hogy legyen, miért kíván a hatáskörébe tartozókra mesterségesen kreált nyelvi fordulatokat oktrojálni? Különösen egy olyan intézmény esetében döbbenetes ez, mint a Stanford, mely hagyományosan a magas tudományos nívó, valamint a vakmerő kísérletek bázisa volt (ld. Zimbardo börtönkísérlete vagy a Rosenhan-féle pszeudopáciens kísérlet).
Az iniciatíva kiötlői és megvalósítói önnön hasznosságuk magasztos tudatában tündökölve, nagy büszkeséggel tették közzé 18 hónap kitartó munkájának eredményét, melyet egyetlen hét leforgása alatt forgáccsá oltott az internet, s melynek kapcsán most nem maradt más, mint a kínos magyarázkodás és az újratervezés. Némi cinizmussal említi ehhez kapcsolódóan a Wall Street Journal cikke, hogy a 15 750 főből álló adminisztrátor-állomány számára (viszonyításképpen: emellett 16 937 hallgató és 2228 egyetemi alkalmazott van) minden bizonnyal jó sok tennivalót ad egy-egy ilyen átfogó reformkísérlet, mely a tandíjak és az ahhoz szükséges diákhitelek növekvő összegében is tükröződni fog.
A polkorrektkedő nyüzsgés jótékony anyagi vonzatai helyett vizsgáljuk meg inkább azt a lelkületet, ami arra késztet valakit (vagy egy csoportosulást), hogy a megbomlott belső egyensúlyt külső elemek irányításával, rendezgetésével, befolyásolásával igyekezzen újra megteremeteni. Megláthatjuk benne az OCD-rituálék külvilágra transzponált rendszerezési kényszerét, vagy a kihelyezett kontrollhely (external locus of control) használatát a belső kompetencia-érzet hiányának maszkírozására, a negatív életesemények és érzések külső indokokkal történő magyarázatát.
Így történhet meg, hogy egy olyan közös, szervi-tudati konstrukciót, mint a nyelv – hiszen Noam Chomsky óta tudjuk, nem lombikban állítjuk elő és nem kívülről töltjük a gyermekfejekbe, hanem lényünk, biológiai esszenciánk folytatólagos kifejeződése a nyelv, mely egy folyton változó, megzabolázhatatlan, élő entitás; egy nyelvközösség legfontosabb kreatív csoportprojektje – megpróbálnak egy ideológiai homokozóformába erőltetni.
Ha kimondom, valósággá válik – talán ez a babonás félelem mozgatja azokat, akik a társadalmi egyenlőtlenség problémáinak megoldását nyelvi gesztusok szintjén kívánják rendezni. A történelem eseményei, a kollektív tudat és felfogás változásai elkerülhetetlenül, organikus módon hagynak nyomot a nyelvhasználatban, akár szeretnénk, akár nem. Az évszázados rabszolgatartói múltat nem lehet semlegesíteni a master branch-nek a main branch-re történő átkeresztelésével, ahogy egy fatörzs évgyűrűinek a lefestése sem teszi meg nem történtté a fejlődése alatt eltelt időt. Komikus, de a lista a he/she (hím- és nőnemű) személyes névmások teljes mellőzésére is buzdít, melynek hátterében bizonyára az az elmélet áll, hogy egy olyan népnek, mely nem ismeri ezt a nyelvtani konstrukciót, nem lehet problémája a nemek közötti egyenrangúsággal, vagy az egyéb gender-identitások elfogadásával. Persze, egy magyar nyelvtankönyvbe belelapozhattak volna a témába vágó társadalmi elfogadottsági statisztikák megtekintése mellett, hogy ezen hipotézist alaposabb tesztelésnek vessék alá, de úgy tűnik, ez nem volt cél.
