PASSZÍV AGRESSZIÓ - Kihangosított érzelmek /II.

Nem tudok aludni. Szintén nem tudok a nem kívánt tényekből felocsúdni, és van ebben talán valamiféle halálfélelem is – nem bízom abban, hogy folytatódom álmomban. 4:17. Jó lenne végre letenni önmagam.

Haragtól lüktet a halántékom, a két állkapcsom szorosan egymásra zár. Kis fasszopó. Ébren nem gyűlölhetek, álmomban nem tudok – így az álmatlanság indusztriális zónájában kell megélnem ezt a kellemetlen létfunkciót.

Mindenkit megvetek. Látom a szánalmas, szarrágó kis stratégiákat, a szépelgő ego-masszázsokat, az ordas léthazugságokat. A sajátjaimat is. Tenyészik bennem valami, ami végtelenül káros, gonosz, s aminek megzabolázásából áll lényegében az életem. Gyűlölni immorális. ’Szent Zsuzsanna’ röhögött arcon a jófej terapeutám, illedelmesen vele nevettem. Ja, ez bizonyára alapvetően egy nárcisztikus trip, azt gondolni egyrészt, hogy a világot kockára tevő, gigantikus erejű gyűlölet lakozik a lelkemben, amit rejtegetni kellene, másrészt pedig a nevetséges feltételezés, hogy egyáltalán képes volnék egy ilyen erőnek gátat szabni, ha létezne.

És mégis, mi a faszt kezdjek ezzel az elektromos töltéssel, ami ráadásul az igazság pózában tetszeleg. Őszentsége ő-szintesége, a rojális megmondó mondókája. Ez a köcsög itt egy négy éves érzelmi nívóján ragadt, gusztustalan parazitaként tombol a köré felhúzott Truman Show-ban. Az a köcsög is mit basztat folyamatosan, nincs ennek élete? Mi az istenért kell ennek is a véremet szívnia? Ez a másik köcsög meg azt élvezi, ha káosz van körülötte, ha nyervoghat és sajnáltathatja magát, jajszegényén, jajénáldozat, lusta kis geci, gyermeteg fosbimbó. A sokadik köcsög meg egy kamuházasságban biodíszlet, s azt várta volna tőlem is, hogy az legyek, nem sikerült, levertek, mint egy parasztlázadást, primitív, ostoba barmok, az ilyeneknek tutira nem kéne gyerek. A két kezüket összetehették volna, hogy kölykük voltam. De tényleg, én jó gyerek voltam.

Én tényleg jó gyerek voltam-

Mégis köcsög lettem.

(De még bármi lehetek.)

(Ha nagy leszek.)