Hatalom– és erőszakfétis a középszerű életek alkonyán

Csaknem bámulatbaejtő, ahogy a lebomlás előtt álló porhüvelyeket a démonikus részvétlenség sötét energiái izzítják. Idegen kultúrák gyermekei, drogosok, nők, öngyilkosok, melegek, betegek, bántalmazottak – a furcsák és gyengék – gyűlölettől fűtött öregemberek szerint megérdemelten kerülnek a nyilvános kommentszekciók kínpadjaira, és jogosan égnek meg ezeken a “normalitás” jegyében hevenyészve összetákolt digitális máglyákon. Mi több, a friss levegőre kiszabadulva – piacozás, menetelés, buszozás közben némelyik a társas együttélés normatív keretrendszerének nagy becsben tartott eszközeit (úgy mint passzív-agresszív szemforgatás és mormolás, konfliktuskerülő fogszívás, ciccegés) félrerúgva, aggasztóan militáns attitűddel konfrontálódik. Nem nehéz elképzelni, hogy ha volna rá lehetősége, harci extázisól rekedten, talpig véresen üvöltve tartaná magasba, majd hajítaná vulkán kráterébe a különösen megvetett közszereplők levágott fejeit.

A gyűlölködő tapló jelensége nem új. A vérszomjas nyugdíjas viszont egy új kulturális termék lehet, annak ellenére, hogy az idősebb generációk fiatalabbak felé irányuló ellenszenve évszázadokon átívelő toposz. Mégis, szinte tapintható döbbenettel állunk a minden tabut áthágó ocsmány brutalitás és az erőszak-kultusz iránti szervilis rajongás előtt, mely az idősebb korosztályokban – és ezáltal az elöregedő nyugati társadalmakban – egyre nagyobb teret hódít. Ez a fajta edgy, lázadó vérmérséklet letűnt korok emlékezete szerint többnyire inkább a fiatalabbakat kellene, hogy jellemezze; feltehetőleg a még nem teljesen kifejlődött prefrontális cortex és a bennük tomboló hormonális viharok okán. Nagyon különös tendenciát láthatunk kibontakozni abban, hogy a gazdaságilag megtört fiatalabb generációknak kizárólag a stabililtás iránti vágyakozásra futja, és kissé megilletődötten próbálják magukat a ‘boomerek’ és a Gen X egy részének életvitelszerű őrjöngésével szemben pozicionálni.

Az ötvenes évek öregjeinek formatervezett, szürke konformizmusára érthető reakció volt a hatvanas évek színes tekergése. Szintén könnyen azonosulható a 80-as évek giccses konzum-parádéjára leadott aranylövés – a punk szubkultúra; vagy a deperszonalizáltság élményéből kibomló techno-kultúra a 90-es években. Hogyan és miben lázadhat egy fiatal ugyanakkor, ha a tagadásra hangolt szülők és nagyszülők elszívják előle az ellenállás levegőjét? Talán ez a jelenség magyarázhatja a milenniálok és a Z generáció vérszegény konfliktuskerülését; langymeleg politikai habitusát – az autokratikus ideológiák éltetésében, pszeudo-vallásos imádatában megnyilvánuló erőszakbeteg radikalizmusra nincs más kézzel fogható válasz, csak a zsibbadt közöny.

Térjünk vissza az időskori aggresszióra. Mi történik az öregjeinkkel, és mihez kezdjünk velük? Hogyan és miből generálódik bennük ez a diabolikus, már-már kamaszos intentzitású düh, és mi célt szolgálhat? Számtalan interpretáció közül választhatunk.

1.) Amivel szembesülünk, nem új jelenség: az internet terjedése csupán láttatni engedi a már évezredek óta létező ős-gyarlóságot,

2.) két világháború és számos egyéb történelmi csapás által megtépázott családok pszichológiai örökségének, kezeletlen transzgenerációs traumáinak patologikus burjánzásait figyelhetjük meg benne,

3.) a bioreduktivizmus jegyében okolhatjuk a korhadó neocortexeket, melyek mind az egészséges gátlások fenntartásában, mind a külső események logikai integrációjának folyamatában kudarcot vallanak és

4.) írhatjuk a mindent átható és aggresszív propaganda rovására is a fejleményeket.

Ez utóbbi pont kétségkívül fontos együtthatója a kialakult helyzetnek. Felhergelt, emberi mivoltukból kivetkőzött állampolgárok tömegeit sikerült csőre tölteni és az aktuálisan diktált közéleti tematika szolgálatába állítani. Tudvalevő, hogy minden olyan politikai erő, mely ezen szereplőknek kíván imponálni, veszélyes, destruktív – és rettentően sikeres. A jelenség lényegi középpontját azonban sem ebben, sem a többi felsorolt tényezőben nem fogjuk megtalálni.

Az időskori aggresszió legelemibb mozgatórugója a halálfélelem. Az évek, sőt évtizedek óta az elmúlás erőterében létező idősek mintha saját törékenységük és fokozatosan növekvő kiszolgáltatottságuk fenyegető valóságára igyekeznének ezzel a vehemens daccal valamiféle ellenmérget legyártani. Nehéz nem elfogadni a meghívót a permanens ellenségeskedésre, hiszen az a soha el nem múlás édes elixírjét kínálja nekik. Gyűlölködöm, tehát vagyok! Amíg valakinek, vagy valaminek az antitézisévé válhatok – főként hogyha azt a valamit impozáns méretűre dagasztom a paranoid képzelgés laboratóriumában – létezésem kontinuitása hosszú távon biztosított, akár a húskelepce dezintegrációjának keretein túl is. Ily módon a gyűlölködés gyengéd védőbúrája látszólagos oltalmat nyújt a végső megsemmisülés felé hömpölygő, elhasználódott testű embertömegeknek. A lökdösődő, vacogó csorda számára minden erősen stimuáló, az amygdalát arcon rúgó impulzus a lelki érzéstelenítés egy hatékony formája. Gyűlölködöm, mert ezzel táplálhatom a saját elpusztíthatatlanságomról kreált fantáziáimat.

Egy, az elmúlással jóban levő társadalomnak keveset mondanának az efféle hamisságok. A “mit tehetünk?” kérdésére talán az a legjobb válasz, hogy meg kell tanítanunk az embereket (leginkább magunkat) méltósággal meghalni, az elengedés folyamatában kegyelemmel, terápiával, pszichedelikumokkal kísérni, támogatni őket (és magunkat). Ez persze kitartást és szeretetet igénylő, csak nagyon nehezen mérhető, csak hosszú távon változásokat hozó projekt, melynek így igen kevés a létjogosultsága.

Alternatív megoldásként esetleg az marad, hogy a megpróbál a fiatalság az öregek szélsőségességére eggyel meghökkentőbb gore-fetisizmussal licitálni, ily módon egyfajta fordított pszichológiai manővert alkalmazva a politikai középpont felé taszítani őket.

“Igazad van, mama, ott rohadjanak meg. De kicsit óvatosan fogalmazol, mi ez a brüsszelita finomkodás? A szíved mélyén tudod, hogy magyar hazafi addig nem nyughat, míg molekuláikra robbantott náci ukrán csecsemők zsírja és vére nem borítja Kijev utcáit. Széthasított óvodások erjedő belsőségeiben szeretnék lubickolni! Zelenszkij-t gégén kellene lőni, az agyvelejéből pedig pacalt főzni. Megennéd, mama? Biztos csak a fűszerezésen múlik. Ne gusztustalankodjak? Te komolyan véded ezt a szélsőjobbalos izraelita náci-kínaikommunista-imperialista söpredéket? Gyanús vagy nekem. Csak nem a CIA szekerét tolod te is? Azt ne mondd, hogy még a nukleáris fegyverek bevetésével kapcsolatban is ellenvetéseid vannak? MICSODA? Hogy azzal már túl messzire mennénk? Lószart, mama. Semmi sem elég drága. Itt a jövőnkről van szó! Vagy inkább elnéznéd, hogy ezek az alvilági férgek a délutáni pihenő alatt átműtik a Zsomborkát?”

(Talán, ha a fiatalok ironikusan megtöltenék azt a késhegynyi helyet, ami a politikai spektrum szakadékba torkolló legszéle és a kormányzati-jobboldali narratíva között még fellelhető, vissza lehetne szorítani a radikalizált idősebb rétegeket a mérsékelt konzervativizmus irányába. Természetesen nem kizárt az sem, hogy már túl késő.)