Folie à deux – egymásba nyíló tudatok
A folie à deux (madness of two; kettő őrülete, másnéven osztott pszichózis) egy ritka, de évszázadok óta ismert pszichiátriai kórkép, melynek során két egymással szoros kapcsolatban lévő, de a külvilágtól valamelyest elszigetelten élő ember tudatában közel azonos szinten és nagyon hasonló motívumokkal jelentkezik egyazon patológiás elváltozás (elsősorban pszichotikus zavarok formájában, jellemzően paranoid vagy szomatoform jelleggel).
Kettőn nem áll meg a vásár – folie á trois, quatre, cinq – megtanulhatunk franciául számolni, vagy azonnal rá is térhetünk a folie en masse fogalmára (ez már a tömeg őrülete).
Egy szimpla irodai hangulattapadástól (hitvány elmeállapotban érkezett munkahelyére a domináns személyiségű középvezető, melynek következtében futótűz-szerűen terjedt a cégnél a maró gúnnyal és sértődött ajtócsapkodással fertőző rosszkedv, romba döntve minden, az aznap elviselhetőségével szemben támasztott illúziót) kultúra-specifikus, babonás hiedelemvilágtól terhelt pszichogenikus járványokon át (jellemzően délkelet-ázsiai és egyéb távolkeleti régiók lakosságát érintő, a genitáliák rohamos zsugorodását elhitető hallucinációkkal, az ahhoz kapcsolódó intenzív szorongással és bizarr viselkedéssel járó tömeghisztéria, melyet koro néven ismerünk) a feszült és paranoid politikai milliőkben megszülető furcsa tünetekig bezárólag sok minden tartozhat ide (Havana városában, az Egyesült Államok nagykövetségén 2017-ben több diplomata is rosszullétre, hányingerre, memóriazavarra panaszkodott, melyet különös hangélmények kísértek – mivel azonban sem ártó szellemekről, sem töpörödő péniszekről nem ejtettek szót, az illetékes hatóságok hitelt adtak a beszámolóiknak. Eleinte alacsony frekvenciájú, irányított akusztikus fegyverek jelenlétére gyanakodtak, ám később felmerült a kollektív pszichoszomatikus láncreakció eshetősége, melyben a környéken igencsak elterjedt és idegen fül számára nem evilági hangokat produkáló banántücsök felelőssége is felmerült).
A szomszédos tudatmezők egymásra gyakorolt hatásának evolúciós szükségessége nem vitatható. Biológiailag arra lettünk konfigurálva, hogy a körülöttünk levőkkel szinte önkéntelenül szinkronba kerüljünk – feromonok által informálódva, tükör-neuronokon keresztül empatizálva, hormonok és neurotranszmitterek által ösztönözve. Az adaptív összhang megtalálása az egyén és a közösség túlélésének záloga. Ennek megfelelően akik valami miatt nem hangolódnak rá sikeresen a körülöttük lévőkre – melynek szerteágazó genetikai, neurológiai, kulturális vagy személyiségbeli okai lehetnek – azok végső soron rengeteg lehetőségtől esnek el, életminőségük komoly mértékben sérül, szélsőséges esetben kilökődnek a társadalom szervezetéből.
A pszichés szinkronizálódási képességek funkciós zavarainak fontossága könnyen belátható, túlműködésének veszélyeiről mégis kevés szó esik.
„A diszharmónia-tűrés képességének hiánya rabszolgákká tesz minket.” (Meredith Localhost)
S. H., aki halott
A 48 éves családfő meggyőződése, hogy ő már nem él – talán ezért nem fizeti a villanyszámlákat egy ideje, és ezért érzi és érezteti maga körül mindenkivel, hogy nincs vesztenivalója. Nem segít a helyzeten, hogy fegyvert tart magánál, és birtokán gyakoriak az összetűzések. A hatóságokkal és hivatalos szervekkel permanens küzdelemben áll, aggresszív kirohanásokkal és groteszk módon fogalmazott levelekkel kommunikál, melyek részleges betekintést engednek üldöztetéses téveszmevilágába. Azon világba, melynek szerves együtthatói – a család tagjai – eltérő mértékben ugyan, de az apa által gerjesztett paranoid narratívára rezonálnak, az intellektuális ellenállás nyílt jelei nélkül. 23 éves lánya vehemenciában és erőszakosságban apját felülmúló módon reprezentálja a családi doxazmát, a hatóságilag elrendelt gyógykezelés szükségessége így rá is kiterjed. Az illető többi gyermekében és feleségében a valósághajlítás készségének (és kényszerének) magas szintű jelenléte figyelhető meg – azonban a szétválasztást követően a gyengébb pszichés kontaminációt mutató családtagok tünetei szinte azonnal enyhülnek.*
Felmerül a kérdés, hogy ebben a rendszerben mi lehet a sorsa annak a szereplőnek, aki a család izoláltságának s az egyén esetleges genetikai prediszponáltságának ellenére képes és hajlandó a másik – a domináns személy – tudatával való konfrontálódásra. Ez vélhetően nem kockázattól mentes lépés, ám milyen árat fizethetünk a másik úton elindulva? A meghasonulás előnyei nem is kérdésesek: az adott struktúrába való ösztönszerű betagozódás mentesíti az illetőt a konfliktusokkal járó felelősségvállalás nyomása alól, ezzel rövid távon pszichés stresszt spórolva meg – hosszú távon azonban azonban saját autonómiájának és cselekvőképességének erodálódását okozva.
Korrekció nélküli véleménybuborékok
A pszichózis az egyén tudatának határainál nem áll meg, azokat nem tiszteli és még csak nem is ismeri. Számonkérhetetlenül nyomul előre, forró lávaként gyűrve maga alá az egyén által előzetesen felépített valóságmodelleket. Nem állítja meg semmi, ha a fogadó felet gyermekkortól a feltétlen idomulásra kondicionálták, mind a családi, mind az iskolai környezetben. Elsősorban a felnőttek világának kényelmét szolgálja ez a gyakorlat: a nemet mondani képtelen, kritikus gondolkodástól megfosztott gyerekemberek irányítása lényegesen könnyebb feladat, mint ha a világgal folyamatosan egyezkedő, abban saját maguknak teret követelő, önérzetes individuumok lennének. Fenti példánk nem csak a diagnosztizálhatóan irracionális valóságértelmezések terjedésének működését írja le, hanem a konszenzus-valóságba jobban illeszkedő memetikus tartalmak átadásának folyamatát is (úgy mint vallásos és ideológiai hiedelmek, társadalmi sztereotípiák és egyéb gondolati automatizmusok).
Az elfogadás és a valahová tartozás élménye (jobb híján illúziója) iránti ácsingózás gyakran felülírja akár a saját empirikus, érzékszervi benyomások útján szerzett tapasztalatainkat is, mely akár az egyéni valóságészlelés zavarához is vezethet, de a korrekció nélküli véleménybuborékok fenntartásához egyértelműen hozzájárul.
Felhasznált irodalom
David Enoch, Basant K. Puri, Hadrian Ball: Uncommon Psychiatric Syndromes (5th edition, 2020)
- Chapter 9/ Case 5
Dinesh Bhugra, Gin S. Malhi: Troublesome Disguises – Managing Challenging Disorders in Psychiatry (2014)
