El nem temetett tragédiáink zombi-apokalipszise elevenen fog felfalni minket

A politika egy olyan közelekedőedény, melynek szerkezetében a legkülönbözőbb formátumokba nyomódik bele a társadalom szövetében elkerülhetetlenül képződő traumaváladék. A pszichológiai eredetű nyomás, mely ezeket a traumákat felszínre tolja, törvényszerű: az elhallgatás hosszú távon nem működik, akaratlanul is kijön, aminek ki kell jönnie – ez azonban sokszor maladaptív, egészségesnek nem mondható módokon történik.

Á.-t (aki férfi) tinédzser korában megkörnyékezte egy azonosnemű prédára vadászó pedofil, mely élményéről csak egy tálca feles után és csak nagyon felületesen tudott nekünk megnyilvánulni, valódi lelki konklúziók nélkül és sűrűn záporozó buzizások közepette. Megértettem, hogy Á.-nak nincsen más lehetősége a saját férfiasságát nem fenyegető módon beszélni nekünk az őt ért támadásról, illetve annak érzelmi hozadékáról, csakis a homofób kirohanások ostoba koordináta-rendszerében. Megértettem azt, amit ő maga sem értett magával kapcsolatban, hogy a tényleges közlendője nem az “ők rosszak”, hanem az “én szenvedek”. Sem kellő intelligenciával, sem kellő bátorsággal, sem elég információval nem rendelkezett ahhoz, hogy a történetét a maga pőre lényegében elmesélje – pedig valójában semmi másra sem vágyott volna jobban, mint arra, hogy meghallgassák. Egy átlagos állampolgár volt, átlagos megküzdési kompetenciákkal – esete nem sokban különbözik egyéb, politikai ideológiákban oltalmat kereső emberekétől.

Az esztétikailag nagyon eltérő, de traumafolyadékot közel hasonló szinten tartalmazó ideológia-bugyrok azonosnak tekintehetőek társadalmi károkozás tekintetében – ugyanannak a roncsoló érzelmi tabusításnak a jegyeit viselik magukon. Mentálhigiénés szempontból nincs különbség a szélsőségesen feminista és a nőgyűlölő, vagy a politikailag görcsösen korrektkedő és az ocsmányul kirekesztő vélemények között – ezek csupán külsőségeikben állíthatóak ellentétbe egymással, egyébként mind ugyanazt a célt szolgálják: a nem artikulálható személyes tragédiák társadalmilag elfogadott(abb) avatárjaiként funkcionálnak.

A probléma nem mindig és nem elsősorban azokkal a formákkal van, melyeket a folyadék felvesz. A legrettenetesebb, hogy nem comme il faut magukról a traumanedvekről formalitások nélkül, közvetlenül beszélni; így a szenvedők más úton nem kommunikálhatnak az őket ért szubjektív, pszichés fájdalmakról, kizárólag a politikai ideológiák steril, lélekidegen alakzatain keresztül.

R.-t (aki nő) többszöri próbálkozás ellenére sem lehetett arról meggyőzni, hogy a modern kapitalista társadalmak nem a fehér, felsőközéposztálybeli heteroszexuális férfiak alattomos összeesküvésének eredményeképpen jöttek létre a nők és a gyermekek szexuális kizsákmányolásának céljából. Hitte és hirdette, hogy statisztikailag jó eséllyel minden 18. életévét betöltött fehér bőrű férfi közvetlen veszélyt jelent a kiskorúakra, leginkább szexuális értelemben. Kérdésemre kifejtette, hogy ugyanezt a fenyegetést nem-fehér férfiakkal kapcsolatban nem érzi – saját, nem-reprezentatív élményei és anekdotális információi elegendőnek bizonyultak ezen nézet racionalizálásához. Csak egy szigorúan matriarchális struktúrában érezte volna magát biztonságban, emiatt támogatta a női kvóta ötletét is. Úgy látta, hogy az elnyomó férfiak kezéből úgy kell a hatalmat kicsavarni, mint erőszakos óvodás kezéből a homokozólapátot – erőnek erejével. Táplálkozási zavarral és általános szorongással küzdött, múltjáról kevés konkrétummal nyilatkozott, ám előttem a kevés információ ellenére is kirajzolódott egy hatalmas, meg nem nevezett szörnyűség, mely egész életére és létfelfogására árnyékot vetett. Az önbíráskodást legitimizáló szenvedélyes (és érvekkel nem megszelidíthető) szólamainak hallatán egyértelmű volt, hogy ez az egyébként rendkívül logikusan és józanul gondolkodó nő valójában egy nagyon fontos, de részleteiben nem megosztható személyes sérelemről kommunikál velünk, a közéleti diskurzus formanyelvét felhasználva arra, hogy egyszerre elfedje és valamelyest mégis felfedje, amiről valójában beszélni szeretne.

Az ehhez hasonló guerilla önvallomások nem csak hogy ellehetetlenítik az érv-alapú, konstruktív célú közbeszédet, de az alany számára is megnehezítik a saját érzelmi világához való hozzáférést, az azzal való munkát. A terápiás helyzetekben gyakran előforduló, talán az intellektualizáció egy fajtájának tekinthető öntudatlan ego-védelmi stratégia, a generalizálás (“általában az emberek ilyenek” vs. “én ilyen vagyok”) ennek a szélesebb társadalmi tendenciának is a mozgatórugója. Lényegesen könnyebb a jól ismert politikai és szociokulturális mémek páncéljába bújtatva becsempészni a beszélgetésbe az engem nyomasztó, gyakran tudatalattiba űzött tartalmakat, mint azokról a maguk nyers valóságában megnyilvánulni. Iszonyatos, de sajnos teljesen érthető, hogy egy átlagos beszélgetésben feltehetően kevesebb kockázattal járó kijelentés az “igaza van X pártnak, vissza a halálbüntetést, kezdjük a pedofilokkal” mint “a nagybátyám benyúlt a bugyimba, mikor óvodás voltam.” Az első ideológiai felvetésre kapott érzelemmentes kritikai visszajelzéseket a véleményalkotó gyakran egy érzékeny pontba történő beletenyerelésként éli meg, ami által az illető újratraumatizálódik, a feltárandó fájdalom pedig még mélyebbre nyomódik a tudatalatti ingoványában, még kevésbé lesz elérhető. Az ugyanazon kijelentéssel összhangban álló, azt bátorító és erősítő hangokért pedig legalábbis olyan hálás lesz az alany, mintha valóban meghallották volna, ami a szívében van – ez azonban egy veszélyes illúzió.

Amíg nem teszünk határozott erőfeszítéseket arra, hogy a viselkedésünket és eszmerendszereinket háttérből mozgató privát történeteket, pszichés megrázkódtatásokat elmesélhetővé tegyük, amíg nem bízhatunk meg egymás ítéletmentességében, addig kiszolgáltatottak maradunk a traumáinkon parazitaként csüngő, azokból bőséges hasznot húzó politikai csoportosulások kényének-kedvének. Egy atomizált, belső valóságát, szubjektív létélményeit egymással megosztani és harmonizálni képtelen indiviidumokból álló közösség sérülékeny és irányítható, gazdaságilag kizsigerelhető és kulturálisan dominálható. Muszáj magunkat arra nevelni, hogy az előre felkínált közéleti paneleken keresztül folytatott szenzitív létélmény-közléseket felismerjük másokban és saját magunkban is, s hogy az ilyen pszeudo-vitákat meddő technikai érvelések helyett kellő gyöngédséggel a lényeg (az autentikus lelki megnyílás) felé tudjuk terelni.

Az elkövetkező évszázadokat meghatározó makropolitikai történések a ma viaszosvászon terítőkkel fedett konyhaasztalainál dőlnek el; az értelmezhető jövőhöz vezető utat az el nem sírt könnyek, a meg nem értett és fel nem oldott gyötrelmek lassan formálódó rétegei temetik be. Vagy képessé válunk arra, hogy egymást figyelemmel és radikális szolidaritással meggyógyítsuk, vagy fel kell készülnünk rá, hogy ez az ország végképp a megélhetési barbárok martalékává válik.